 |
Gyors, mozgékony és mélyen spirituális harcosok, akik saját testüket fejlesztették halálos fegyverré. A szerzetesek ( monks ) egész életüket az erény védelmének és a gonosz Menedék földjéről való kiűzésének szentelik. A közelharcban nincsen párjuk, egyedi képességeik az élet és halál erőit is felhasználják. Egyetlen harmonikus ütéssel el tudnak pusztítani egy ellenfelet, vagy meg tudnak gyógyítani egy szövetségest.
Az ősz utolsó hónapjai köszöntöttek Ivgorodra, és már érezni lehetett a tél első leheletét a levegőben. Ahogy lenyugodott a nap, és leszállt az éjszaka, örömmel tértem be egy fogadóba. A fogadóba lépve feszültséggel terhes hangulat fogadott. Hiába a késői óra, kevesen voltak odabent, csak néhány kisebb társaság kucorgott itt-ott az asztalok körül. A szoba közepén terpeszkedő padokon csupán egyetlen ember ült.
Úgy tűnt, őt nem zavarja a hideg. Koldusgúnyát viselt, csupán egy narancsszín lepel borította a testét, fedetlenül hagyva a fél mellkasát. Fából készült gyöngyök füzére lógott vastag nyakában. Feje tar kopaszra volt borotválva, de dús, burjánzó szakállt viselt. Aztán belém hasított a felismerés: homlokára két vörös pontot tetováltak, egy nagyobbat és egy valamivel kisebbet. Ezt látva bármely, a világ kultúráit némileg ismerő ember rájött volna, hogy a férfi az Ivgorodi szerzetesek ( monks ) az ország világtól elvonult szent harcosainak egyike.
Számtalan elképesztő történetet hallottam már a szerzetesekről, többségük bizonyára hemzsegett a jelentős túlzásoktól. Úgy tartották, hogy a szerzetesek bőre vaskeménységű, sem penge, sem nyílhegy nem tudja megsérteni, ökleikkel pedig úgy zúzzák össze a köveket, ahogy mi egy vékony ágacskát. Bár az előttem űlő, jellegtelen férfi messze nem tűnt olyan emberfelettinek, mint ahogy a szóbeszéd sugallta, mégis óvatosan ültem le a vele szemben lévő padra, hogy szemügyre vehessem. Ő egy finom kézmozdulattal közelebb intett magához.
„Nocsak, egy bátor lélek, aki egy asztalhoz mer ülni velem Tarts velem, barátom.”
Bár finom étek került elém, nem azt éheztem, hanem a szerzetes életének újabb és újabb részleteit. Elmondta, hogy hitük szerint ezer és egy isten létezik, akik jelen vannak mindenben: a kandalló tüzében, a folyó vízében és a levegőben, amit belélegzünk. Tüneményes egy mese, meg kell hagyni. Egy hozzám hasonlóan művelt utazó azonban csak legyint egy ilyen történetet hallva, hogy csupán babonárol van szó. Ezután elmesélte, milyen embert próbáló mentális és testi képzésen vesznek részt, beszélt soha véget nem érő küldetésről, hogy testét és tudatát az isteni igazságtétel eszközévé fejlessze. Továbbra sem értettem, hogy ennek az ezer istennek miért lenne szükségre halandókra akaratuk érvényesítéséhez. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem hord kardot vagy bármilyen egyéb fegyvert, egyszerűen azt válaszolta: „A testem az én fegyverem.” Aztán kezével megkopogtatta homlokát:: „Csakúgy, mint az elmém.”
Nem sejtettem hogy hamarosan bemutatót kapok képességeiből.
Egy csapat férfi lépett hozzánk, lesöpörték könyvemet az asztalról, engem félrelöktek, majd tőröket és egyéb fegyvereket ragadtak a kezükbe. Csak az asztal túloldalán űlő szerzetes magányos alakjára figyeltek. Az aszal alá kucorodtam, mivel volt némi elképzelésem arról, hogy mi következik. A férfiak, mint egy láthatatlan jelre, támadásba lendültek.
A szerzetes fel sem állt ültéből, úgy hárította az első férfi egyetlen suhintását. Megragadta a csuklóját, majd egy nemtörődöm mozdulattal áthajította őt a válla felett, hogy az hangos csattanással törte ripityára az egyik asztalt. A szerzetes támadásának gyorsaságát látva a csoport megtorpant egy pillanatra, ő pedig felemelkedett a padról.
Aztán elszabadult a káosz
A szerzetes folyékony mozgással látszólag megerőltetés nélkül hárított minden támadást, csak úgy sütött belőle az eddigi visszafojtott energia. Úgy küzdött a lábaival és ökleivel, mint senki más, akit eddig láttam. Fiatalkoromban nem egy kocsmai csetepaténak voltam szemtanúja, de ez valami teljesen más volt. A szerzetes minden ütése után csontok reccsenését lehetett hallani, de a legdöbbenetesebb az volt, hogy vidáman kacagott harc közben. Egyesével ártalmatlanná tette összes ellenfelét, míg végül csak egy maradt.
Ő felkapott egy széket, és a szerzetes felé hajította azt. Amaz előrelendítette a kezét, és megfeszített ökle a felé repülő szilárd tölgyfának csattant. A szék darabokra hullott, a levegő faszilánkokkal telt meg, és az egykori bútor darabkát beterítették a padlót a lába körül.
„Nem téveszthetsz meg, démon” vetette oda Karjait visszahúzta az oldalához, majd kitartotta maga elé, és kántálni kezdett. Fehér fényglória jelent meg a feje körül, amely egyre terjedt, míg végül a szerzetes egész testét be nem borította. A szerzetes felbődült, és a fény az utolsó támadó felé tódult. Körülölelte őt, lehántotta a bőrét, felfedve egy vörös bőrű démont, majd kilökte a szörnyet az épületből a bejárati ajtón keresztül.
A szerzetes utána lendült, de annyira gyorsan mozgott, hogy az egyes mozdulatokat szemmel lehetet elkülöníteni. Úgy tűnt, mintha hét szerzetes ütései záporoznának a démonra minden oldalról. A pokolfajzat megtántorodott, majd összeesett. A szerzetes torkon ragadta a démont, és ütésre emelte a másik kezének nyitott tenyerét, amelyet szikrázó energia vett körül. A tenyér lesújtott, és amint a démonhoz ért, annak teste felrobbant. Izmok,bőr és csontok szakadtak cafatokra, égett hús bűze töltötte meg a levegőt.
Ha nem a saját két szememmel látom, el sem hiszem. Úgy tűnik hogy a szent harcosokról szóló történetek egyáltalán nem olyan túlzóak, mint korábban gondoltam. |
